Saul fia
2015.09.14. 14:52
Nemes Jeles László első filmje Cannes-ban, a zsűri nagydíját nyerte és mellé még két díjat (a külföldi filmkritikusok Fipresci-díját, valamint a Francois Chalais-díjat). Nagyon szép siker a magyar filmgyártásban, a kritikusok mellett a nézők is nagyon szerették, azóta kiderült, hogy ez a film megy Amerikába az Oscarra az idegen nyelvű filmek kategóriájába megmérettetni magát, ennek megfelelően már leszerződtek a kinti vetítésekre.
Ilyen hírek után/közben/alatt az emberben megnőhet a kíváncsiság, mi lehet ebben olyan különleges, ami ennyire kiemeli a mezőnyből.
A téma? Holokauszt, népírtás... sokan sokféleképpen dolgozták fel, tudnak még újat mondani, vagy ez csak egy újabb "nyerő téma"?
A megjelenítés? Szokatlan perspektívát használ a rendező, gyakorlatilag az egész film alatt csak a főszereplő Sault (Röhrig Géza) látjuk, minden más csak háttér.
Nos, igen, mindezek teszik különlegessé és egyedivé, kellően megfogva a nézőt. Már akit eltalál. Nem véletlenül írtam az előbb, a témánál, azt, amit. Merthogy ezeket a mondatokat lehetett hallani és bevallom, engem eléggé elkeserített, szerintem éppen ezért kell még ilyen témákat feldolgozni, mert ebbe a borzalomba nem fásulhatunk bele, ezt szabad elfelejteni, mert máig égető kérdés, hogy ez vajon hogyan is fordulhatott elő a világban, pláne az újkori világban.
Nem most láttam a filmet. Egyből akartam róla írni, de aztán mégis vártam, hogy vajon az az élmény, ami megfogott a film megnézését követően, vajon mennyire marad meg, mit gondolok vajon akkor, amikor már eltelt egy kis idő. Nos, a véleményem nem változott, a hatás még most is visszajön, ahogy írok róla...
< !!! S V !!! >
A történet egyszerű: Saul a sonderkommandó tagja, annak a kiváltságos csapatnak, akik a haláltáborokban az elgázosítás után takarítanak. Kiváltságosok, hiszen ők minden titkok tudói, külön szállásuk van, viszonylag rendes ételt kapnak, de éppen ezek miatt számukra is biztos a halál és ezt tudják is. Egyik alkalommal a holttestek között egy fiút talál, akiben fiát véli felfedezni és innentől kezdve egyetlen célja, hogy találjon egy rabbit, akivel tisztességesen eltemetheti a fiút.
A film különlegessége és hihetetlen erőssége éppen az, ahogyan mi nézők látjuk a cselekményt, az a perspektíva, ahogyan látjuk, hogy mi történik. Nincsenek nagytotálok, szinte végig közeli képek vannak Saulról. Nincs zene, csak zajok, hangok, tűzropogás, menetelés, járkálás, mindenféle nyelven történő sustorgás, beszélgetés... TÉNYLEG mintha mi is ott lennénk. Nem mutatnak meg nekünk mindent, de mégis látunk mindent. A háttér elmosódott, de mégis kivehető, hogy ott vannak egy kupacban a testek, melyeket egymás után dobálnak a kemencébe, később, amikor nincs erre idő, akkor látjuk a nagy gödröket, melyekbe lökdösik az embereket. Az ilyen képek láttán az ember beleborzong, bele kell borzongania abba, hogy ez valóság volt, ez megtörtént, ilyen többet nem fordulhat elő...
A történet egyszerű, de Saul keresésén keresztül mégis nagyon sok mindent megtudunk, hiszen közben egy szökési terv is készül, amelyhez a női részlegből kapnak segítséget, azaz el kell oda is jutni valahogy, le kell fizetni az őr(öke)t... menet közben vigyázni arra, hogy aki mégis meg akarja ezt örökíteni az utókornak (titokban fényképeket készítenek), azok ne bukjanak le...
Elképesztő, ahogyan Röhrig Géza eljátszotta ezt a szerepet.
Szinte végig Saul arcát mutatják, aki szinte rezzenéstelenül bírja a borzalmakat, ám amikor felfedezi a fiát, szomorú lesz, majd elszánt. Végig csak a célja lebeg a szeme előtt, más szinte egyáltalán nem fontos, a végén pedig hiába jön a vég, a mosoly is megjelenik az arcán, mert bizonyos szinten mégis elérte, amit akart.
A vége. Nagyon hatásos volt a befejezés. Egyrészt Saul mosolya miatt, másrészt, hogy a látószög, mely végig egy arcra koncentrál, kitágul... a kisfiúval futunk el a helyszínről, hiszen a kamera őt követi, de aztán hirtelen a kamera megáll, a fiú távolodik és kifut a képből. Vége. A történetet elengedtük, de a hatást nem, a mondanivalót nem szabad(na).
...és én még ott ülök a helyemen és próbálom megemészteni a látottakat, pontosabban a hatást. Mert az bizony engem megfogott. Nem is értettem a többieket, akik egyből ugrottak is ki a székből és mentek a kijárat felé. Mondjuk én amúgy sem rohanok, de ez a film nekem pontosan az a kategória, amelynél még tart a hatás az elsötétülés után is, amikor egyáltalán nem akarok még mozdulni, amikor örülök, hogy nem tévében láttam, mert megőrülnék, ha rögtön az arcomba vágná a mitomén milyen reklám, hogy Buksi megint kiszökött (és ezt azért említem, mert iszonyatosan zavar, hogy a kereskedelmi tévéknél ez megtörténik - és nem, nem érdekel, hogy reklámból élnek, az a pár perc nem számít).
A Saul fia remek film.
Igen, azt gondolom, éppen azért van még mindig szükség ennek a témának a feldolgozására, mert még mindig nagyrészt olyanok az első reakciók, hogy "nah, egy újabb haláltáboros-zsidós-történet". Nyilván a minőség és az ötlet nem mindegy, de ez a film engem nagyon megérintett az új látásmódjával, szó szerint más szemszögből nyúlt a témához. Ráadásul én például nem is tudtam a sonderkommandóról, pontosabban bele sem gondoltam, hogy pedig tényleg... nem ott ér véget a folyamat, hogy az emberek bemennek a gázkamrába.
A történet egyébként számomra azért is volt érdekes, mert szerintem arról is szól, hogy az embernek az érzései nem halnak ki, a borzalomtól megfásult emberben is visszajönnek az érzések, amitől emberek vagyunk és azok a túlélésben is segítenek, vagy legalább a véghez tartó út elviselésében. A film vége felé elhangzik egy mondat, amely önmagában elítélendő is lehet, de ebben a környezetben más értelmet nyer:
Fontosabbak neked a holtak, mint az élők.
~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~
Saul fia - a 2015-ös Cannes-i Filmfesztiválon
Nemes Jeles László
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Mondjuk a magunkét