Idén lesz hat éve, hogy véget ért 'A szökés'.
Ez volt az első és ideáig egyetlen sorozat, amelyik nagyon
magába szippantott. Olyannyira, hogy két blogot is indítottam
ezzel kapcsolatban, csak - mint utóbb kiderült - rossz helyen,
mert az enyészeté lett az egész (igen, a freeblogról van szó).
Most megtaláltam azt az írást (még szerencse, hogy van, amit
elmentettem), amelyikben a befejezésről írtam.
Hmm, mit mondjak... kiakadtam rendesen és az a helyzet, hogy
ez nem múlt el azóta sem.
Aktuális a véleményem ennyi év után is.

< !!! S V !!! >

Vége ’A szökés’nek

Igen, ezt is megértük. A sok várakozás, izgalom után most olyan fura. És persze nem csak ezért. Az írók tettek róla, hogy ne múljon el nyomtalanul. Hm, előre ugrottam…
Eddig, a sorozattal kapcsolatos mondandómat mindkét blogba egy-az-egyben betettem (elvégre ikrek, vagymi;-)), de most úgy gondolom, csak az eleje lesz ugyanaz, utána kettészedem a gondolataimat, mert sok minden jár a fejemben: egyrészt a sorozat, számomra kivételes, másrészt viszont -talán éppen ezért- a lezárás miatt nehezen térek magamhoz.  

Igen, a ’Prison Break – A szökés’ számomra kivételes sorozat.
A szívem csücske marad, de ez a lezárás szíven ütött. És filozofálgatásra is késztetett…

Végre egy olyan sorozat, ahol a főszereplő egy abszolút jó ember! Annak ellenére, hogy végülis manipulál és néha csak hazugságokkal juthat el a céljához; annak ellenére, hogy vele és miatta is történnek balesetek, mégiscsak egy karakán és elvhű ember, aki igencsak extrém helyzetbe került.
Igen, tudom, hogy ’ez csak egy sztori’, de éppen ezért zavar és bánt, hogy ilyen véget találtak ki.
Ebben persze nagy szerepe van az igazságérzetemnek, a naivságomnak (khm) és annak a nézetemnek, hogy valahogy a ’hős’ fogalmát másképp szeretném értelmezni, mint ahogy azt a ’meghal azért, amiben hisz’ elv alapján mindenki (?) elvárja. Igen, azt hiszem, szükségünk van hősökre, de a hősöknek miért csak egy útja lehet a megoldáshoz, miért nem érdemelheti azt, hogy jutalmul nem halált kap, hanem életet?!
Végre valaki, aki elég eszes és bátor és kitartó ahhoz, hogy szembeszálljon azzal, akivel senki más nem mer (legalábbis egyedül) és akkor az a ’hála’, hogy megható jelenetet látunk a sírjánál?!:-( Miért érdemel mondjuk egy Mahone-féle karakter többet, mint egy Scofield-féle? Mindkettő okos, ügyes, családszerető, de Mahone-nak mégiscsak a kelleténél sötétebb oldala is volt. Azt mondom, többet kapott, de valóban így volt, hiszen például elveszítette a fiát? Igen, azt hiszem, az élete és az új szerelem (vagy legalábbis párkapcsolat) több, mint a halál, hátrahagyva a családot és a barátokat.

Nem, nem gondolom, hogy egy ’happy end’ az unalmas és csöpögős. Mások vajon miért? Persze én szoktam mondani, hogy ’ízlések és pofonok…’, de vajon miért gondolják azt sokan, hogy csak egy ilyen ’halálos’-vég lehet igazán kielégítő? Azzal sem lettem volna egyedül, hogy a ’naplementés-elhajózós’ jelenettel záródó képsorok láttán azt mondom könnyes szemekkel, hogy ’ez igen, megcsináltuk!’
Tudom, ez csak egy sorozat. De szükség lenne a mesékre, a jó győzelmére. Éppen azért, mert sokan azt mondják, az élet sem csak habostorta. (De miért nem?! Mindamellett, hogy persze nem csak keserűség létezik.) Ha azt hallani, hogy a tévében látott erőszak az életben is erőszakot szül (ebben persze nem hiszek, de sokan így gondolják), akkor miért nem gondolják azt is, hogy a tévében mutatott ’hepiend’ azt erősíti, hogy érdemes megpróbálni kiállni az igazunkért.
Messzire mentem?! Lehet, de ettől még így gondolom.

A Prison Break nem egy ’lányregény’. Összességében mégis megtalálták az egyensúlyt, hiszen igaz hogy voltak ártatlan áldozatok, de – persze nem minden csak fekete, vagy fehér – végülis a jók megkapták jutalmukat, a gonoszok pedig a büntetésüket. Kivéve azt, akinek mindezt köszönhették. Azt hiszem, éppen ezért megdöbbentő a számomra ez a végső megoldás. Felépítenek egy kivételes karaktert, beleszőnek egy kivételesen szép és erős szerelmi szálat és a végére szinte semmi nem marad mindebből. Csak emlék. És ez nekem kevés.
Igen, egy sorozat-lezárás sem rázott meg ennyire, kivéve ezt.

Az is igaz, hogy – külső körülmények miatt, de ez már a ’filmcsinálás’ természete – menet közben is alakult a történet. Az első évad végén már vége lehetett volna a MiSa-szálnak és ugyan addig is szép volt a történet, de ezt még tudták fokozni, miután életben hagyták Sara-t… hogy aztán még fájdalmasabb legyen, amikor újra kivonták a forgalomból… ami miatt még jobban örültünk (annak ellenére, hogy ez már a merésznél is merészebb húzás volt) az ’újraegyesülésüknek’… és mindez csak azért, hogy mindezek után NE hajózhassanak el a naplementébe?!:-O

Ezek a kérdések motoszkálnak bennem, ezek miatt fogadom el nehezen a végét. Csak a sokadik elgondolásomban jön elő az, hogy látni valaki sírját, még nem jelenti feltétlenül az illető halálát. Legalábbis ebben a sorozatban. Mindezeket végiggondolva végülis olyan véget kaptunk, amely igazán ’prisonbreak’-es, hiszen így mindenki azt gondol, amit akar, vagyis mondhatjuk, hogy mindenkinek kedveztek a szerzők.

De!

Mégis bennem van egy csalódás-érzés…
…amely ugyan árnyékot vet rá, de azért elfeledtetni nem tudja, hogy ez a sorozat marad számomra az első.  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.